Kecske, mint szerelem...

Szóval... a Kezdetek után jött a KECSKE.

Először mint gondolat, később mint megvalósítandó cél. De, hogy miért is pont a kecske?

Mert a professzionálisan, előírások szerint tartandó baromfival szemben, a kecskéről az a hit él-élt a köztudatban, hogy 

- igénytelen

- mindent megeszik

- bármiből képes tejet előállítani

- sokkal több sajt nyerhető az egységnyi tejéből mint a tehénnek

ezért nagyon gazdaságos a tartása...

Megindult a tervezgetés, keresgélés... Mindezt úgy, hogy négylábú haszonállatunk még sose volt.

Több hónap kellett ahhoz, hogy megállapodjunk, alpesi kecskét szeretnénk tartani. 
Utána több hónap ahhoz, hogy rájöjjünk a tenyésztőknél nem akkor van eladó kislány vagy nagylány amikor mi akarjuk, hanem mindig az év ugyanazon szakában, ráadásnak ezeket jószerivel már egy évvel korábban le kell kötni.

Szóval, sok-sok érdeklődés és beszélgetés után, késő őszre csak sikerült meggyőzni bennünket, hogy teljesen kezdőként a legcélravezetőbb módja a kecske vételezésnek az lesz, ha nem tenyészetekben keresgélünk, hanem a környékbeli tartóknál, erős egészséges fiatal állatokat.

Akkor bizony tiltakoztunk ez ellen, mert egyből tökéletes, nemesített jószágot akartunk, de azóta már százszor áldottuk az eget, hogy hallgattunk a jó tanácsra!

Így került hozzánk, egy csodálatosan napsütéses pünkösd vasárnap 2 anyakecske és 5 gyönyörűséges kislány. Fajtájukat tekintve "árokszéli keverékek", a kicsik erős alpesi jelleggel.

És, hogy jól kapcsolódjon az előző történethez, tyúkot és tojást adtunk értük cserébe. :-D

Itt kezdődött a szerelem... 

Leírni nem is tudom, milyen érzés kecske tulajdonosnak lenni....

Szerintem semmihez nem hasonlítható...

Ha egy mondattal kellene jellemeznem, az jut az eszembe amit egy kedves, idős agronómus ismerősöm mondott, mikor meghallotta a nagy tervemet:

"Ágika, ha eddig nem volt elég bajod, vegyél nyugodtan kecskét!"  :-D

A kecske egy egyéniség. Minden kecske külön egyéniség. Nincsenek szabályok, nincsenek miértek, csak Ő van és csak Te. 
Ahhoz, hogy együtt tudjunk velük élni meg kell érteni a viselkedésüket, meg kell ismerni a szokásaikat, rá kell hangolódni az érzelmeikre.

A kecske egy csoda. Egy hihetetlenül családcentrikus, szabályokat nem ismerő (vagy épp tökéletesen ismerő?) makrancos, kíváncsi, játékos, rettenetesen okos és találékony csoda! Számomra az állatok legszerethetőbbike!

Nem fogom ezt most hosszasan ecsetelni, hiszen erről fog szólni ez a blog.

Róluk. Rólunk. A mindennapjainkról. Ezer és ezer történet fog itt napvilágot látni...

A tény, hogy lettek. Nevettünk, sírtunk, bosszankodtunk együtt. És közben szaporodtak. Még akkor ősszel hozzánk került Béla, a világ legjámborabb és legszerethetőbb alpesi bakkecskéje.

Tavasszal csodálatos kecskebébik gazdijai lehettünk, akikkel igazi gondtalan vidámság és móka költözött a karámba!

De jajj! Akkor rögtön szembesültünk egy ténnyel! Nem tarthatjuk meg az összes kis kecskét :-(

Főleg a bakokat nem. Összeült a családi kupaktanács. Jöttek az érvek és az ellenérvek.

A döntés pedig: a bakokat bizony le kell vágatni.

Megmondom őszintén ez a döntés nekem sokkal könnyebb volt mint Zsoltnak. Én gyereknek is megszoktam, hogy a csibék, kacsák, galambok (pedig őket szerettem mindig a legjobban), nyulak bizony azért vannak, hogy vasárnapi ebéd készüljön belőlük. Ki kell hangsúlyoznom ez a kecskénél azért nem volt olyan egyértelmű...

Meg kellett keményíteni a szívet, és nagyon az észre kellett hallgatni! 

Nem bántuk meg. Csodálatosan finom és egészséges sült került belőle az asztalra!

A legelső éven a 2 anyát tudtam fejni pár hónapig.
El is kezdtem a felesleges tejet feldolgozni. Nem volt semmi kezdő tudásom. Bújtam az internetet és kipróbáltam amit olvastam. Több kevesebb sikerrel. Leginkább kevesebbel. Ez bosszantott. Nagyon bosszantott! Az első kecskés tél a tanulás tele lett. Vettem könyveket, kölcsönöztem könyveket a könyvtárból, és rá kellett jönnöm ez a sajtkészítéses buli nem is olyan egyszerű. Ez kérem tömény kémia... Ez tömény türelem...
A második éven már 6 fejős boldog gazdasszonya voltam. A télen szerzett tudásommal felvértezve, boldogan és reményteljesen vártam, hogy a gidák után nekünk is jusson tejecske. 
Akkor már sok finom dolog került az asztalra. Lágysajtok, túró, joghurt, krémsajt és orda, zsendice is.

Ó! A fejés! :-D Teljesen kifelejtettem, pedig fejés nélkül nincs tejecske, nincs sajti!
Ez elsőnek úgy zajlott, mint szerintem bárki más kezdő kecskésnél. Amikor megvettük őket kaptam egy 5 perces gyorstalpalót fejés technikából. Aztán itthon egyszerűen csak meg kellett csinálni. 

Ha jól emlékszem úgy 20perc/liter volt a kezdő sebesség.... de mivel angyalian türelmes kezdő kecsiket sikerült vásárolnunk evvel nem is volt baja senkinek.

A második éven az előhasi lányok betanítása okozott némi fejtörést, de nagyobb volt a szele mint maga a baj. Hihetetlenül rövid idő alatt, gond nélkül megtanulták, megszerették a rendszert.

A mai napig kézzel fejek - bár tudom, érzem ez nem maradhat így sokáig -  nagyon szeretem csinálni. Elmondhatatlan érzés ahogy egymásra hangolódunk a lányokkal, és amikor Én is, és Ők is megtalálják a nyugalmat és a lelki békét (na jó, nekik elsősorban ezt az abrak jelenti) elkezdik nekem adni a tejecskéjüket. Ez tényleg igazi összhang. 
Ez tényleg egy kicsit szerelem...