Amikor pár hete előszor találkoztam vele a hátsó kertben ez volt az első gondolat ami eszembe jutott.
Nézzétek mi van nekem
El kellene kapni, bezárni kifutóba, és ha jonnek hozzánk, micsoda látványosság lenne
Aztán váratott magára a torténet.
Előszor csak lustaságból. Nem volt kedvem egy ugri-bugri vadmadarat fényképezővel kergetni... elkapni meg még inkább nem volt...
Aztán teltek a napok és a hetek. Ő továbbra is fel fel tűnt a kertben. Ha Zsolt kaszálni ment, előszor meg kellett nézni a nagyobb fűcsomókat, magasabb lucernát. Szinte mindig ott lapult valahol. Megszoktuk, hogy itt van.
Tegnap reggel, már az első udvarban kergette a rovarokat. Még akkor is átsuhant a fejemen a gondolat: milyen kis bátor, milyen egyszerű lenne már befogni...
De a délután ismét kitorolhetetlen nyomott hagyott bennem. Meg kellett tapasztalnom, mennyire rovidke lehet egy élet. Mennyire gyámoltalan lehet egy kis jószág. Elég csak rossz helyre születni. Elég ha csak rossz gazdát rendel neki a sors.... Még el sem kezdődott az élete...
És meg kellett tapasztalnom saját gyávaságomat. Hogy a saját kényelmem, a saját békém érdekében inkább homokba dugom a fejemet....
Ma a reggeli fejésnél Ő várt :-D Távolról a fa árnyékából szemlélte, amit csinálok. Ide-oda forgatva a fejét. Biztos vagyok benne, hogy nem értette, miért jó ez a kecskéknek :-D Vezényszóra sétálnak ide-oda, mikozben lehetnének szabadok, itt ez a tágas rét...
Aztán egyre kozelebb és kozelebb merészkedett.
Valahogy már nem jutott eszembe, hogy be kellene fogni. Csak néztem őt, és gondolkodtam. Ismeritek a Kis Herceg torténetét, ugye? Amikor megszelídíti a rókát. Ma úgy látom Exupéry tévedett.
Nem az ember szelídíti meg a rókát.
Valójában Ők szelídítenek meg bennünket.
Minden nap, minden egyes lépéssel, ahogy kozelebb merészkednek hozzánk, egyre szelídebbek leszünk. Ha megérezzük őket, ha megengedik, hogy átérezzük cseppnyi kis életüket, egyre jobb emberré válunk általuk.
Ők itt élnek mellettünk. A kert végében. Az udvaron a cseresznyefán. Parkban az oreg fűzon. Csak meg kell állni. Minden nap. Csak egy percre. Hagyni kell, hogy megszelídítsenek bennünket. Hagyni kell, hogy segítsenek, újra emberré válni.
-Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.-
Hogy mi van nekem? Nincs nekem semmim.
Ez a madárka soha nem lesz az enyém. Sokkal inkább, én vagyok az ové. Ő engedte meg, hogy itt éljünk mellette.
Megtisztelt azzal, hogy minden nap megmutatja magát. Nézhetem ahogy kergeti a rovarokat. Már direkt szórok mellé pár szem kukoricát, hogy nézhessem ahogy felcsipegeti. Orülok neki, hogy megengedi, hogy nézzem. Egészen biztos vagyok benne, hogy érzi, már megszelídített.
ps.: Szombat délelőtt van. Normáliséknál, ilyenkor már fő az ebéd a konyhában. Bejon Zsolt, rámnéz. Én írok. Kapok egy homlok ráncolást, és megy tovább. Azt hiszem Őt Én már rég megszelídítettem :-D
